Sikerült a nagy úszás! Múlt szombaton volt a „Mólótól a kocsmáig” Lorne-ban, a Nagy Óceáni úton. Ha tömör és tárgyilagos akarnák lenni, azt mondanám, hogy a tervet sikerült túlteljesíteni, de nézzük a részleteket! A versenyen ötezren indultak, ami csúcsot jelent a részvevők számát tekintve. A versenyt egyébként a (résztvevők számát tekintve) a legnagyobb (óceánban rendezett) úszóversenynek tartják. Egy biztos, nagyon sokan voltak, úszók és nézők egyaránt.

A versenyre nem lehet simán bejelentkezni – kivéve, ha már tízszer teljesítetted a versenyt -, a jelentkezőket sorsolják, illetve gyanítom, hogy úgy alakítják a korcsoportokat, hogy azonos létszámban legyenek „képviselve”.

Elég legyen ennyi az előzményekről, amikor elfogadták a jelentkezésemet akkor írtam róla. Jöjjön a verseny napja! Ahogy írtam, az úszóversenyt Lorne-ban  – amely a Nagy Óceáni Úton van – évente rendezi meg a helyi vizimentők csapata. A tengerparti falucskának összesen ezer körüli lakosa van, így érthető, hogy egy ötezer fős úszóversenyen résztvevőket (és a kisérő családtagokat) nem tudják a faluban és környékén elszállásolni. A helyet két óra alatt lehet elérni Melbourne-ből autóval, ezért van, hogy a résztvevők nagy része miatt a verseny délben indul. Természetesen ennyi embert nem lehet egyszerre elindítani, ezért az indulást korcsoportokba rendezik le, öt percenként indítva a csoportokat.

A versenyközpont a lorne-i strandon lett kialakítva, itt kellett átvenni a verseny előtt az „induló csomagot” amiben a korcsoportot jelölő úszósapka, az időmérést segítő chip, a póló, egy frizbi és a szükséges tudnivalókat tartalmazó lista voltak. Jó pár sor lett kialakítva (a részvevők nevének kezdőbetűje szerint), így pillanatok alatt kezemben volt minden, ami kellett. Egy valami nem volt egyértelmű a verseny előtt, az, hogy hol lehetne a cuccot hagyni (lévén, hogy úszoversenyről beszélünk, és hát a kocsival is jó messze lehetett megállni). Sajnos hamar kiderült a turpisság (mármint sehol), a bejelentkezés után pedig a parttal párhuzamosan kell elsétálni a rajtig, a mólóig. Nagy mázlimra kicsi feleségemmel éppen összefutottam az úszóruha-bérlés után – azután, hogy a kocsival leparkolt a hegytetőn -, így legalább a csomagmegőrzési probléma is megoldódott.

Apropó, úszóruha. Mivel az óceán az év ezen időszakában 17 fok szokott lenni, a neoprént „melegen ajánlották” a szervezők, így én is beneveztem egy az ORCA által a helyszínen biztosított ruhára. Sosem volt még ilyen rajtam, nem is voltam biztos abban, hogy lesz megfelelő méret.

Akkor jöjjön egy kis kitérő. Az ORCA legnagyobb méretű úszóruhája a 11-es, ami 123-134 cm-es mellbőséget, 193-200 cm-es magasságot, és 107 kg-nál nagyott testtömeget jelent. No, a magassággal még nem lenne gond, hiszen max nem ér a bokámig meg a csuklómig a ruha, de a testsúly kérdéskör kicsit neccesnek tűnt. Sebaj, a helyszínen, az ORCA sátorban fel lehetett próbálni, nehogy a rajtnál érjen meglepetés. Előzetesen a youtube-on megnéztem egy videót arról, hogy hogyan is kell belepréselni magunkat a gumiruhába. Nem tűnt nagy “vaszisznak”, egy sima nejlonzacskót kell a lábra, majd a kezekre húzni, hogy könnyebben lehessen belecsúszni a ruhába. Eddig még nem is volt gond. Lábak ok, bár kicsit szorosnak éreztem a ruhát, aztán kezek is benn, de hogy lesz a hátamon a zippzár felhúzva? Segitség jött, de nem tudtam, hogy a levegőt egyfelől hogyan préseljem ki a tüdőmből, másfelől a ruhát a orca-s csóka hogyan húzza össze, mindezt úgy, hogy a hátamat ne gyantázza le a már említett zipzárral. Valahogy mégis sikerült neki, ezért azt mondtam, egy életem, egy halálom majd a rajvonalnál is megkérek valakit, aki becsomagol.

No, ezután kettő perccel ért a szerencse, hogy találkoztam Ágival – és ezzel vége is a kitérőnek.

Két kicsi fiammal sikerült átmásznunk a dombon a mólóhoz, amit nemcsak a terepviszonyok (babakocsival az enyhén emelkedő domboldalon), de a többi úszó is nagyban nehezített. Sebaj, a rajtnál voltunk negyed órával az indítás előtt, ami délután egyre esett. A harminc-harminckilenc éves férfiak között sikerült ugyebár a csoport legvégét megcsípni (lévén, hogy idén leszek negyven), így túlzott elvárásaim nem voltak azzal kapcsolatban, hogy a mezőny elején végezzek, persze ilyen elvárásaim sosem voltak… A magam elé kitűzött célt akartam csak elérni, teljesíteni a versenyt, lenyomni az 1,2 km-t, és esetleg ne legyek az utolsó, ez igazán nem sok.

No, a narancssárga sapkás csapat felsorakozott a vízparton, hogy besétáljunk a vízbe. A helyi speaker azért buzdításként bemondta, hogy több nagyágyú mellett a mi csoportunkban van XY olimpiai bajnok is. Mivel nem akartam, hogy átmásszanak rajtam a vízben, ezért szép csendben utolsóként ereszkedtem a vízbe. Nagyon hideg volt, éreztem, ahogy a hidegvíz befolyt a hátamon, már azon gondolkodtam, hogy a zippzár engedett-e el. Aztán eldörrent a pisztoly. Nem volt idő gondolkodni, el kellett kezdeni csapkodni a vizet. Balról a bólyák jelölték a pályát, jobbról meg a hullámok mutatták, merre van az óceán. Egy-két perc alatt felmelegedett a neoprén és a bőröm közötti víz, így már nem kellett félnem attól, hogy belefagyok a hullámokba. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a ruhát még mindig furcsa érzéssel viseltem, valahogy továbbra sem éreztem, hogy ezt rámszabták volna. A jobbról jövő hullámok miatt elég gyakran kellett figyelnem a pályára, lévén, hogy a víz elvitt a bólyák felé. Sajnos nem tudom ugyanezt elmondani a többiekről, volt aki háromszor mászott át rajtam, mert miután jobbról beelőztem, ő két perc múlva összeszedte magát és visszaelőzött, persze újra csak jobbról, lévén, hogy cikk-cakkban úszott.

A verseny alatt azért átéltem egy érdekes dolgot. Mivel a versenyre való felkészülésre rányomta a bélyegét a sérülés és ezért az edzéseken nem nagyon használtam a lábamat, úgy ahogy van, szépen elszoktam a láptempótól. Hülyén hangzik, mi? Én sem akartam elhinni, de így történt. Mivel a neoprén megkönnyíti a „vízen való fekvést”, ezért pont olyan érzésem volt, mintha éppen bólya lenne a lábam között, tehát elhagytam a láptempót. Azért a hullámok visszazökkentettek a valóságba, és elkeztem lábtempózni, de tényleg oda kellett figyelnem fejben, hogy ne álljak le a „kapálózással”. A verseny természeténél fogva nem voltak holtpontok, kicsit sarkítva: egy nagy levegővel kellett végigcsinálni a versenyt. Mikor a lábamra álltam a homokban, nyugalom töltött el, megvan, sikerült, és az idő még jobb is mint amire előzetesen számítottam.

Körbenéztem, és azt láttam, hogy sokan körülöttem eszeveszett futásba kezdtek, hiszen a célvonalig még lehetett pár másodpercet nyerni. Hogy mihez képest lehet nyerni azt tudom, egyszer a Balaton-átúszáson én is 11 percig futottam a cél előtt, hogy megjavítsam a legjobb időmet.

Akkor nem sikerült, most meg mivel úgysem kellett hajtanom, azt mondtam magamban: az úszás kipipálva, a fene sem fog most egy százas sprinttel lezárni egy ilyen versenyt.    

A célban levették a chip-et a bokámról, megittam egy pohár izotóniás italt, aztán elindultam megkeresni Ágit a lurkókkal. Hamar meglettek, a neoprént visszaadtam, s bár lett volna lehetőség akciósan megvásárolni, annyira mély nyomot nem hagyott bennem ez a darab, hogy megvegyem.

Összefoglalásképpen: a verseny a tervek szerint sikerült, amikor kitűztem mint célt, éppen illeszkedett az „éves” tervembe, és azt hiszem teljesen elégedett lehetek a jelenlegi helyzetben, hiszen a felkészülés sem volt zavartalan. Hogy lesz-e következő „Pier to pub”, az a jövő zenéje, most úgy érzem, hogy újabb kihívásokat kell keresnem, az nem elégcél, hogy jövőre mondjuk 3-4-5 perccel gyorsabb legyek, mint most. De nem félek, biztos találok testhezálló feladatot.  

TriXL

Ui: Ha valaki kedvet kapott a versenyhez, a következő 2013. január 12-én lesz, bár gyanítom, hogy októberig idén sem lehet jelentkezni.

 Mivel egyelőre más nem megy – illete hagyom pihenni a lábaimat -, az úszásra álltam rá. Most jöttem meg az edzésről, ahol 20 db 50-es hosszt nyomtam le bólyával és 10 másodperces pihenőidőkkel. Meg kell mondjam, nagyon jó esett. Elég lestrapált voltam, inkább mentálisan, mint fizikálisan, de a mozgás kimosta az agyamat. Az úszott időkről nem is kellene írni, annyira pocsék volt. Vagy írjak? Több, mint 35 és fél perc volt az ezer méter, modjuk igaz, hogy a szünetekkel, meg persze ne felejtsük el a bólyát. Dehát ez akkoris fényévekre van a régi énemtől.

Vettem egy speedo elite pull buoyt, azzal nyomom az edzést, de nem igazán vagyok megelégedve vele. Lehet, hogy velem van a baj, vagy csak még nem érettem meg erre a szintre (mármint, hogy elitnek nevezzenek).

A bólya így néz ki:

Előnyként mindenképpen meg kell említeni, hogy könnyű használni, simán illeszkedik a combok közé. Viszont még nem jöttem rá, mi az oka az asszimetrikus formának, merthogy a piskóta az egyik oldalon kisebb. Próbáltam a szélesebb felét elől, majd a másik felét, de 20 méter után ugyanazt érzem, mintha a felhajtóerőben semmi különbség sem lenne. A húsz méter egyébként érdekes vízválasztó. Ekkortól már szerintem szinte lóg a lábam, annak ellenére , hogy a vizenfekvésemet az első pár méteren nagyban segíti a szerkezet. Nem szivacsos, szóval arról nem lehet szó, hogy kimegy belőle a levegő , de érzem, hogy a nehézségi erő hat a lábaimra. Lehet, hogy csak egyszerűen nagy vagyok ehhez a bólyához és az elit azt jelentené, hogy max 70 kilós emberekre tervezték ezt a sportszert.

Az uszodában a sávok végén vannak kirakva „deszkák”, amiket bárki szabadon használhat. Ha azok közül egyet a lábam közé veszek, akkor mint egy hómaró megyek előre, akkor tényleg érzem, hogy a lábaim a víz felszínén vannak és csak húznom kell a karjaimmal, és megyek ,mint a meszes. De ezzel a cuccal egyelőre nem. Lehet, hogy bennem a hiba? Van valakinek ötlete, hol ronto(tta)m el?

TriXL

Ráálltam az edzésre. Nemcsak fejben, de a testem is. Mivel este edzek, amikor a gyerekeket lefektettük, azokon az estéken, amikor pihenőnap van, egyszerűen érzem, hogy zakatolna a motor.

No, erre mi jön? Éreztem egy tompa fájdalmat a bal talpamban a „nagy” biciklizés után. Este meg „tombolt” bennem az energia, így bevállaltam egy 3 kilométeres futást. Jól esett, csak egy kicsit éreztem a bal talpamat. Aztán persze a biciklizést követő napokon úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Sebaj, lesz ez még jobb, gondoltam magamban. Bár az izomláz elmúlt, a bal talpam tovább sajgott. Sebaj, akkor most nem futok egy pár napig, és mondjuk nem tekerek. Csak úszni megyek le az uszodába. De a tompa fájdalom egyre erősebb lett. És persze mikor, ha ne most nőne be a bal lábamon két köröm is. Először azt gondoltam, hogy az egész talpfájás is egy benőtt köröm miatt van. Persze a köröm levágása után meg az fájt, hogy egy kicsit belevágtam. Nincs mit szépíteni, elkezdtem bicegni.

Aztán az a bizonyos kiskapu is becsapódott, egyik hajnalban, amikor kicsi fiamat vittem vissza a kiságyba a sötétben mezitláb belerugtam a jobb lábammal a nagy ágyba. Egészen pontosan a jobb lábam kisujjával. Csillagokat láttam és majdnem elüvöltöttem magam, dehát az egyik lurkó a kezemben, a másik ágyába épp most rugtam bele, nem szabad kiabálni, így csak nyeltem egyet. Aztán persze szépen bedagadt, lila lett és most már úgy járok, mint egy pingvin, hiszen nemcsak a bal, de most már a jobb lábam is fáj. Hát, most itt állok, illetve ülök, mert az kényelmesebb, és várom már, hogy az energiát levezethessem. Tudom, lehetne menni felsőtestre edzeni, de valahogy most elhagyom inkább magam.

TriXL

Ez csak egy rövidebb bejegyzés lesz, hogy megosszam az örömömet, ami ma reggel ért. Kaptam egy emailt, hogy várólistáról sikerült bekerülnöm abba az úszóversenyre, amiről a tervek között írtam. 

Nem volt könnyű, ugyanis a jelentkezőket korlátozott számban fogadják el, és elméletileg sorsolják a „kártyákat”. Be kellett regisztrálni magamat, hogy indulni kívánok a versenyen, és aztán elméletileg kiértesítették azokat a szerencséseket, akik belefértek a keretbe. Két hét állt a rendelkezésükre, hogy befizessék az $55 nevezési díjat (amiért majd póló is jár). Azok helyére, akik nem fizették be a nevezési díjat, a várólistáról hívtak új embereket, szóval így kerültem be. Egy hét áll(na) rendelkezésre, hogy kipengessük a díjat, de én nem vártam sokáig , azonnal fizettem, így most már biztos a hely. Jó tanács, aki a jövőben indulni akar, ha nem kapsz visszajelzést, hogy elfogadták a nevezést, akkor be kell újra lépni a verseny weboldalára és visszaigazolni, hogy várólistára akarsz kerülni, ha ez elmarad, akkor veszett fejsze nyele az egész jelentkezésed.

A következő nagy feladat, hogy szállást keressünk, ami nem könnyű, lévén, hogy az első körösök már elhappolták a környékbeli szálásokat.

No, de essen pár szó a versenyről is. A helyszín Lorne, a Nagy Óceáni Úton, Victoria-ban, 143km-re Melbourne-től. A versenyt 32 éve rendezik meg a lorne-i vizimentők (tudod, a baywatch-osok), és a feladat, hogy a móló és a kocsma közötti 1.2km-es távot 30 perc alatt teljesítsük. A verseny évről évre nagyobb lett, így egy idő után szükség volt a résztvevők számát korlátozni a biztonság kedvéért, így most „csak” négy ezren indulhatnak. Az indulókat korosztályonként, 300 fős hullámokban indítják.

Mire kell odafigyelnem? Fel kell magam pörgetnem, hogy ezt az 1200 métert minél gyorsabban teljesíteni tudjam, magával a teljesítéssel valószínűleg nem lesz gond egyébként. A verseny előtt írok még, hogy milyen időeredménnyel lennék elégedett. Este megyek is az uszodába!   

TriXL

Vasárnap került megrendezésre a „Ride for Home”, ami egy kerékpár verseny és egy nagy közös biciklizés. Azért ilyen kacifántos a megfogalmazás, merthogy különböző távokon lehet indulni és a hangsúly inkább a közös tekerésen van, mint a versenyen.

Azért dokumentáció jelleggel megemlítem a távokat. Az első lehetőség a 75 km-es szakasz teljesítésére, akár időméréssel, akár anélkül, egyedüli versenyőként vagy csapatban. A második opció a 35 kilométeres etap, amit nem mérnek, ez az a táv, amit a legtöbben választanak általában. A legrövidebb táv a gyermekeknek került kialakításra, ez 15 km-es. A rendezvény legnagyobb vonzereje magában a helyszínben rejlik, ugyanis az Eastlink-en, Melbourne legújabb autópályán kerül megrendezésre, amit természetesen a teljes verseny idejére teljesen lezárnak, így mindkét irányban három-három sáv áll a kerékpárosok rendelkezésére.

A 75 kilométeren indulóknak korán kellett kelniük, ők már reggel fél hétkor indultak. A 35 km-es távon indulók 9:15 és 10 óra között startoltak, és én is ezt választottam (két kollégámmal egyetemben). Nem volt könnyű megtalálni egymást a verseny előtt, lévén, hogy 7100-an indultak, ami komoly mennyiségű bicajt (és bicajost) jelent.

A verseny előtt nem voltak komoly elvárásaim, több okból kifolyólag sem. A cél a közös tekerés volt és a táv teljesítése, hiszen a két kolléga is csak ezért jött . Komolytalannak tűnhet egy 35 km-es kerékpározás, és pár hónap múlva már nekem is az lesz, de évek óta nem teljesítettem ekkora távot, és őszintén megmondom, hogy két hónapja, amikor a versenyre jelenkeztem, még nem is volt egyértelmű, hogy ilyen simán fog menni.

Arra jöttem rá, hogy kellenek kihívások, amelyek miatt komolyan veszem az edzéseket, és ez a verseny pont ilyen volt. Biztos akartam benne lenni, hogy az x éve hanyagolt kerékpározás visszaszerzi az őt megillető helyet. Lehet persze kifogásokat keresni, hogy miért is maradt el a bicajozás, merthogy ez a leginkább időjárásfüggő (ha hideg van, vagy esik, akkor ki akar kimenni bicózni?), de ez sem jó válasz, lévén, hogy van görgőm, így a garázsban is tudnék / tudok tekerni. Szóval, a régi bicót leporoltam, megolajoztam és az edzéseket felváltva nyomom a versenybringával vagy a montain bike-al. A döntést általában az alapozza meg, hogy mennyire van világos, merthogy lámpa csak a montin van, szóval, ilyenkor azzal nyomom, hétvégén, világosban meg a versenybringa.

A verseny nagyon könnyedén ment, a táv első fele (a Ringwood bypass és a Police Road közötti szakasz) szinte végig lejtett, s mivel a felület ugyebár a kategóriája legjobbja, ezért – kis túlzással élve – nem is kellett tekerni, olyan finoman ment minden, hogy teljesen el voltam varázsolva (a teljesítményemtől).

A Police Roadnál jött a forduló, és itt értettem meg, miért is volt olyan könnyű az ideút, innen egy nem erős, de érezhető szembeszél nehezítette meg a tekerést. Persze az enyhe emelkedő is megvolt, egészen az alagútig, aholis komoly sebességre kapcsoltunk. Annyira felgyorsultunk, hogy nem is tudtam semmit hozzáadni a sebességhez a pedállal. Egyelőre nincs sebességmérő a versenybicajomon, de a kollégám 60-ig gyorsult fel, aztán én ekkor előztem meg. Félelmetes volt, komolyan mondom. Mivel volt egy bicaj-balesetem ezzel a bicajjal (18 éve), most nem is engedtem tovább gyorsulni a gépet, egy kicsit fékeztem. Az alagút második azonban komoly emelkedőbe váltott át, így mindenki hirtelen lelassított, nekem is vissza kellett váltanom és hegymenetbe kapcsolni.

Az alagút után nem sokkal jött a fordító, így jöhettünk vissza a másik alagúton hasonló módon, először nagy pörgés, aztán mászás a hegyre. Az alagút után az első kijárat már a verseny finisébe vezetett, így a tekerés végére kellemesen elfáradva tudtuk le a távot.

Összességében minden úgy történt, ahogy terveztem. A kerékpározásba vetett hitem visszajött, igazoltam magam előtt, hogy a felkészülésem megfelelő irányba halad. Pont, ahogy kell. Most azt mondom, hogy jövőre már biztos nem 35 km-es etapra nevezek be, hanem a 75-re, de addig még annyi minden történhet, úgyhogy nem is nézek egyelőre ilyen távlatokba.

TriXL

Ahogy a múltkor, ítt éppen csak megkezdődött a triatlon szezon november hatodikán. Ez volt a első állomása a XOSIZE triatlon sorozatnak, de erről még fogok írni a későbbiekben. Amiről viszont most szeretnék írni, az az, hogy milyen tervekkel indulok neki a szezonnak, ami jövő március végén fejeződik be.

A megcélzott triatlon táv a sprint táv, ami 500-750m úszást, 16-20km kerékpározást és 5km futás jelent. A tól-ig határok azért vannak, mert itt még egy sorozaton belül sincs kőbe vésett sprint táv, minden rendező a saját kedvére (és a helyszín adottságait kihasználva) alakítja ki a távokat.

Az elképzelés az, hogy kettő ilyen triatlonon szeretnék részt venni, egyet felkészülésként, ahol a teljesítés a cél, egyet pedig a szezon második felében, amikor már az időre is lehet figyelni.

A két triatlonverseny mellett egy rövidebb bicikliversenyen és egy úszóversenyen szeretnék résztvenni.

Az edzésterv a sprint távhoz kapcsolódik, letöltöttem egy 13 hetes felkészítő edzésprogramot a netről, amit majd megpróbálok követni. Az edzéstervet november 28-án kezdem, az azt megelőző tíz hétben pedig arra próbáltam / próbálom magam felszívni, hogy képes legyek arra, hogy belevágjak ebbe az edzéstervbe, szépen fokozatosan emelve a heti edzések számát és a teljesített távot.

A edzésterv egyébként nem könnyű, bár nem elsősorban a teljesítendő távok miatt (legalábbis az elején), hanem a heti három edzés miatt. A heti három edzést természetesen sportáganként kell érteni, és meg kell mondanom, hogy számomra még most sem tiszta, hogy hogyan fogok kilenc edzést egy hétbe belesüríteni… Azon gondolkodtam, hogy talán ha párban csinálnám az edzéseket, mondjuk futok az úszásedzés előtt, vagy futok a kerékpározás után, na mindegy is, majd meglátom, még van kettő hetem, hogy kitaláljam… Persze bármilyen jótanácsot szívesen veszek.   

TriXL

Merthogy ez a blog ugyebár egy nagydarab triatlonosról szólna.

Kezdjük úgy a szezont, hogy leírom a mostani testméreteimet, aztán majd időnként megnézzük, hogy változott-e valamit (persze ez a cél, mármint, hogy a centik csökkenjenek).

A testmagasságom – ami várhatóan nem fog számottevően változni – 196 cm, testsúlyom reggel 131kg volt. Mellbőség 130cm, derék 121cm, csípő 117cm, comb 65cm, felkar 42cm, vádli 45cm, nyak 50cm, amihez 3XL-es méretű ruhák illenek.

A globalizáció szépsége, hogy a méretezés mindenhol más, még az S-M-L-XL négyes is okozhat meglepetéseket, ezért az amerikai méretezést vettem figyelembe, lévén, hogy a legnagyobb sportruházat-gyártók többsége amerikai.

Testsúlyra vonatkozó célok erre a szezonra? Jövő év március végére – ami négy és fél hónapra van innen – 123 kilogram a cél, ez további nyolc kiló fogyást jelentene. Szerintem nem lehetetlen, az látszik, hogy igazából nem is a nagymértékű fogyás a cél, hanem az edzések beillesztése a mindennapokba, és persze egy-két verseny lenyomása, ami mintegy igazolja, hogy érdemes volt edzeni. Az edzések meg remélhetőleg majd meghozzák a várt fogyást.

TriXL

Mivel az előző blogsablon nem támogatta a hozzászólásokat, úgy döntöttem, keresek valami jobbat. Na, innentől kezdve szabad a komment, ne kíméljetek. Kíváncsi vagyok, mások is járnak-e hasonló cipőben, vannak-e máshol is nagy darab triatlonosok?

TriXL

Bár írtam két szóban a múltamról a bemutatkozásnál, mégis azt gondolom, hogy jó ha összegyűjtöm, milyen versenyeken vettem rész az időszámításunk előtti időben.

Most honnan kezdjem? Tudod mit, legyen sportágak szerint lebontva.

Úszás. Volt pár Balaton-átúszás. Három hivatalos átúszás (Révfülöp és Boglárlenne között – 5,5 km), egy vagy kettő hivatalos öböl-átúszás (Füred és Tihany között), egy nem hivatalos (Vonyarcvashegy és Balatonberény között) amikor az egyik barátommal teljesítettem, aki mellettem evezett egy csónakban. De a leghosszabb táv az a Nagyatádon az ironman napján betétszámként rendezett 10 kilométeres medencében teljesítendő verseny volt (dátum: 1998.Augusztus, idő: 4 óra 25 perc).

Kerékpár. Hivatalos verseny nem volt, látszik is, hogy a bicikli a leggyengébb számom… Volt egyszer egy baráttal teljesített nem hivatalos Balaton kör (kb. 180km, két nap alatt 1991-ben), meg pár Szombathely-Balaton táv (kb. 90km).

Futás. A kisebb (10km és az alatti) versenyeket nem sorolom fel. Félmaraton 1991 Budapesten, aztán 4 befejezett és 2 feladott maraton. A befejezett maratonokból három Bécsben, egy Szombathelyen volt, 4:23-as legjobb idővel. Az egyik feladott verseny Szombathelyen volt (közel 30 fok volt és kidőltem a melegben 28km-nél), a másik Bécsben, a tavaszi maratonon, ott a futást 35km-nél adtam fel, mert elkezdett esni a hó. Az volt az (eddigi) utolsó maraton, már nem éreztem annyira éhesnek magamat, hogy havasan befejezzem (meg persze remegtem a hidegtől).

Duatlon. Mindösszesen egy, Pannonhalmán, talán 1992-ben.

Triatlon. Pár sprint (750m úszás, 20km kerékpár, 5km futás) és olimpiai távú triatlon (1.5 úszás, 40km kerékpár és 10km futás), Vasi Vasember versenyek Szombathelyen, plusz egy balatonboglári (BB) triatlon. A legjobb idő valahol 4:20 óra körül volt.

Hát, elsőre emlékezetből ennyi. Talán tud valaki segíteni: elérhetőek a régi triatlonversenyek eredményei valahol a neten?

TriXL

Egy rövid bemutatkozás kell most, mert úgy illik, hogy megmondom, miért is készül ez a blog, kiknek szól, meg hasonlók.

Az egyszerűség kedvéért legyen a nevem TriXL, ami egy saját találmány a „triatlon” és az „XL” méret összerakásából. Harminckilenc éves vagyok, és – bár ránézésre nem látszik,- vérbeli triatlonos. A vérbeli nem azt jelenti, hogy profi versenyző, komoly versenymúlttal, csilli-villi biciklivel, hanem, hogy a szívem mélyén mindig is triatlonos leszek, függetlenül attól, ez mennyire látszik rajtam.

Jövőre leszek negyven, ha valamikor, akkor most neki kell állni, hogy egészségesebben éljen az ember fia ha hosszabb ideig akar élni, vagy legalábbis hosszabb ideig egészségben. És a 4XL-s méret ebben nem igazán segít. Nagy darab gyerek vagyok, mindig is nagyobb voltam a kortársaimnál, aztán a gimis és egyetemista évek alatt lenyomott versenyek után szépen kezdtek felkúszni a kilók, ami azt eredményezte, hogy elértem a bűvös 137 kilót. Hogy miért bűvös a 137, nem tudom. Egyszerűen eljött az a pillanat, amikor már nem éreztem jól magad a bőrödben és meghoztam a döntést, ez így nem mehet tovább. A magasságomra meg a csalódi örökségre persze rá lehetne fogni az egészet, de ez a koleszterin- és a vércukor szintet legkevésbé sem érdekli.

Bár már július óta komolyabban veszem az edzést és sikerült is leadni öt kilót – tudom, nem sok, de azért mégis valami – a cél az, hogy 4XL-es méretről mondjuk 2XL-ig lemenjek. Hogy ez mit jelent? A triatlonos időkben (a kilencvenes évek elején) a versenysúlyom 93-95 kg volt, lévén 196 cm vagyok. Szóval, komoly fogyást kellene produkálnom, de az elsődleges cél mégis a mozgás visszahozatala a mindennapokba, és persze triatlon (és egyéb) versenyeken való részvétel.

Az extra méret egy rakás nehézséget fet fel: hol vegyek 4XL-es pólót futáshoz, 50-es bicajos cipőt, meg ehhez hasonló finomságok, egyáltalán melyik ismert cég gyárt ilyen méret-tartományban.

Ez a fogyás a huszonkettes csapdája. Futni kellene ahhoz, hogy fogyjak, de (egyelőre) túl nagy vagyok, mármint az izületeimhez, mindemellett fogyni kellene, de futás nélkül nehéz. Szóval ez a blog, egy nagy darab triatlonos edzéseiről, versenyeiről és – remélhetőleg – a fogyásáról szólna.

Hogy kiknek készül ez a blog? Magamnak, hogy erőt adjon a további edzésekhez és fogyáshoz, a fiaimnak, hogy példát mutassak nekik a sportos életről, a kitartásról meg hasonló fontos dolgokról, amiket a sport adhat, no meg természetesen neked kedves olvasó, akinek talán ugyanúgy segíthet a lusta éned legyőzésében.

Már csak egy fontos infó maradt, mielőtt belevágnék a lecsóba: a novemberi elsejei dátum az első bejegyzésnek kicsit  furcsának tűnhet, de itt még a triatlonos szezon előtt járunk, lévén, hogy Ausztráliában élek, szóval egy rakás verseny vár rám a heteken belül kezdődő évadban, remélem lesz is miről írnom.

Szóval, mindenkinek üdvözlet a blogon!

TriXL